Amaranth chapter 2

Koi POV továbbra is.

Másnap sajgó végtagokkal ébredtem fel az órám csörgésére. Egy újabb borzalmas nap, mikor szembe kell találkoznom azzal a szörnyeteggel… És egyelőre ötletem sem volt, hogyan állhatnék rajta bosszút a családomért. Mostanában nem igazán jutott időm terveket kieszelni, többnyire lekötött a munka. És amikor csak volt szabadidőm, a pluszfeladatokon kellett dolgoznom.

Álmosan csaptam le az órát, ami nyekkenve landolt az ágy mellett, valószínűleg ripityára törve a padlón.  Ásítozva keltem fel, majd tétova léptekkel elindultam a fürdőszoba felé. Hálát adtam az égnek, hogy nem kell a borotválkozással vesződnöm, mint a többi velem egykorúnak. De ez egyszer úgyis meg fog változni, azt hiszem.

Sziszegve bontogattam ki a fésűvel a hajamban a gubancokat, majd gondosan elrejtettem a füleimet a kék tincsek alá. Sosem szerettem, ha látják, mi is vagyok valójában. Fogat mostam és csigatempóban öltözni kezdtem, egyáltalán nem siettem, hiszen még korán volt, bőven odaérek még így is. A szokásos narancssárga overallt vettem fel, alá pedig egy trikót, mint mindig. Felrögzítettem a szerszámos övemet és a fehér karszalagomat is. Nem igazán díjaztam, hogy én lettem a műhelyvezető, pedig szerettem a munkámat. Viszont ez egyszerűen túl sok felelősséggel járt. Mindent meg kellett tanítanom az újoncoknak, és ha valami nem ment másnak, mindig engem hívtak, habár biztos vagyok benne hogy tudták, ha egyszer valami javíthatatlan, azzal még én sem tudok mit kezdeni. De ettől függetlenül egész jó szerelőnek lenni.

Viszont valószínű, hogy Cathy épp emiatt nem fog soha belém szeretni. Hiszen én csak egy szerelő vagyok, nincs nagy tekintélyem, ráadásul Daichi is előszeretettel űz gúnyt belőlem a lány előtt, amikor csak lehet. Azt hiszem, ez így reménytelen. Egyszer még tényleg kinyírom azt a féleszűt.

Megigazítottam a ruhámat, majd felvettem a védőszemüveget is és elindultam a műhely felé. Gondosan bezártam a szobámat, hogy véletlenül se tűnhessen el valami, mikor visszaérek. Már előfordult párszor, és ugyan pár nap múlva visszakerültek a dolgok a helyükre, mégsem szeretném, hogy más hozzájuk nyúljon.

Belépve a műhelybe körülnéztem. Fél órával a kezdés előtt én mindig itt szoktam lenni, és ez most sem volt másképp. Pár álmos újoncot láttam csak az F szektorban, de nem foglalkoztam velük, csak hátramentem az A szektorba, ahol már várt rám az aznapi munka. Egy gyönyörű, ’48-as Buick Roadmaster, és ráadásul cabrio modell. Sosem láttam még ilyen gyönyörű autót. Óvatosan láttam neki a megjavításának.

Körülbelül egy fél óra múlva valaki megbökdöste a lábamat, miközben a kocsi alatt voltam. Mormogva gurultam ki alóla, és amint megláttam, ki az, csak még dühösebb lettem. Daichi állt előttem.

- Mit akarsz tőlem? – kérdeztem tőle, meg sem próbáltam leplezni a gyűlöletet, amit iránta éreztem.

- Csak meg akarlak kérni egy szívességre. – dobott elém egy papírlapot. – Ezen minden rajta van, amire szükséged lesz. Csak azt akarom, hogy készíts nekem egy egyedi lőfegyvert, ami strapabíróbb, mint a többi.

- És honnan veszed, hogy meg is csinálom ezt neked? – vontam fel a szemöldököm végig a lapot fixírozva. – Egyszerűnek tűnik. Kérj meg valaki mást.

- Nem véletlenül hozzád fordultam vele. Te vagy a műhelyvezető. – remek, még egy ember aki ezzel jött. Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy fel fogok mondani, és átadom másnak a pozíciót.

- Ettől még más is meg tudja csinálni. – feleltem.

- Nem olyan megbízhatóak.

Elgondolkodtam… Talán nem is lenne olyan rossz feladat. Végre eszembe ötlött valami. Ha elkészíteném a fegyvert, akár szándékosan tönkre is tehetném egyúttal. Ha Daichi meghalna, az csak szimpla szerencsétlen balesetnek tűnhetne. Hümmögtem még egy sort, majd úgy döntöttem, hogy ráállok a dologra.

- Rendben van. Gondolkodok rajta még egy kicsit, ha lesz időm rá, akkor megcsinálom. De fizesd is meg. – húztam el a számat. Tudtam hogy ez így nem volt túl tisztességes, hiszen eleve hibás eszközt kapott volna a kezébe. De én valahogy nem tudtam rosszul érezni magam miatta, egyszerűen kikapcsolt a lelkiismeretem. Végtére is a szüleim gyilkosáról volt szó, én pedig bosszút akartam állni.

Némán gyűrtem a zsebembe a papírt, amit a magas, fehér hajú, férfitól kaptam és visszacsusszantam a gyönyörű Buick alá dolgozni. Reméltem, hogy az a szörnyeteg hamar elhúzza a csíkot mellőlem. Nem kellett sokat várnom, pár percnyi bámulás után ott hagyott. Mindig is utáltam ha bámulnak munka közben.

Dél körül végeztem a kocsival, ami azt jelenti, hogy ha reggel 8-kor már itt voltam, akkor 4 órát dolgoztam egyhuzamban. Már éppen ideje volt kimászni az autó alól, mert kezdtem éhes lenni. Feltápászkodtam, minek következtében a derekam egy nagy roppanással jelezte, hogy nem túl előnyös sokáig ennyire kényelmetlen helyzetben maradnom. Kifelé vettem az irányt, hogy megebédelhessek. Áthaladva az F szektoron láttam, hogy már mindenki elment enni. Mély sóhajjal vettem le a kesztyűimet és a védőszemüveget. A csaphoz lépve lemostam az olajt az arcomról, majd kisétáltam. A recepcióhoz érve láttam, ahogy Cathy épp beszélget valakivel. Nem akartam őket megzavarni, szóval csak figyeltem egy kis ideig a lányt, aztán tovább mentem az ebédlő felé. A többi szerelő már ott volt, én elvettem a saját adagomat és leültem az egyik mellé, akivel épp jóban voltam.

A neve Matt, fél évvel azután csatlakozott, hogy engem kineveztek műhelyvezetővé. Nem tudtam róla túl sokat, csak annyit, hogy nincs családja. Egyébként pedig rendes srácnak tartottam, mindig követte az utasításaimat.

Az ebédre szánt félóra többnyire unalmasan telt, Matt sem volt túl beszédes, úgyhogy úgy döntöttem, hogy inkább visszamegyek megnézni, van-e még valami, amit meg kéne javítani. Miután semmit nem találtam, összeszedtem pár alkatrészt. amire szükségem volt, és hozzáláttam a fegyvernek, amit Daichi kért tőlem. Hiába mondtam hogy egyszerű, egyáltalán nem volt az, csak annak tűnt.

Késő estig dolgoztam rajta, de még akkor is csak a feléig jutottam el. Rengeteg alkatrész hiányzott, amiért, úgy döntöttem, holnap megyek el.

Gyorsan megfürödtem, és ledőltem az ágyra. Sokáig nem jött álom a szememre, így gondolkodtam. Talán meg kellene végre szólítanom Cathyt, elvégre úgy tartja a mondás, hogy a bátraké a szerencse. Nem tudtam, hogy igent vagy nemet mondana-e, akármennyire és tűnődtem ezen. Ha igent mondana, akkor én lennék a világ legboldogabb embere… Cathy olyan gyönyörű. Teljesen megbolondít ez a lány, a közelében teljesen elfelejtem minden gondom. És természetesen kedves szokott lenni mindenkivel. Elhívjam randevúra? Ne hívjam?

Elmélyülve tanulmányoztam a plafont, miközben hezitáltam. Féltem egy kicsit a visszautasítástól, de végül sikerült elhatároznom, hogy még a héten el fogom hívni vacsorázni. Reméltem, hogy nem fogom ezzel megbántani, vagy hasonló.

Lassan sikerült elaludtam, miközben Cathyn gondolkodtam. Álmodtam. És álmomban újra a családommal voltam, bár sosem tudtam őket teljesen felidézni, mikor ébren voltam, akármennyire is próbáltam. Mindent láttam, amit valaha is átéltem abban a pár évben, és egyszerűen nem akartam, hogy véget érjen az álom. Nem akartam felébredni és újra a hideg valóságban találni magam… még nem.

Vanilla Twilight

Igazából régebben írtam ezt a történetet, de ide is fel szeretném rakni, mert nekem személyes kedvencem lett. Vigyázat. Shounen ai (mint majdnem az összes történetem). Két bejegyzés egy nap, huh. Ezt csak azért kapjátok, hogy legyen valamit olvasni míg megíródik az Amaranth 2. fejezete. Jó olvasást!

Forró szél söpört át a tájon, vadul rázva a nyárfák leveleit, mintha csak le akarná szakítani őket az ágról, hogy játszadozzon velük még utoljára, s messzire vihesse őket a levegőben. Alkonyodott, vanília felhők úsztak vattacukorként a narancsárnyalatos égbolton. Az ablakban ültem, kezemben parázsló cigarettacsikk. A nap vöröslő korongja már alig látszott a hegy mögött. Szerettem volna, ha Ő is mellőlem nézi végig, de nem kérhettem ilyet… Éreztem a hátamon tekintetét, szinte égetett. Lassan kifújtam a füstöt és elnyomtam a csikket. Hátrapillantottam rá, ő pedig jeges pillantásokkal méregetett.

- Miért van az, hogy amikor ketten vagyunk, kedves vagy, de máskor gyűlölettel nézel rám? – kérdezte. Úgy éreztem, mintha a szívembe döfött kés mélyebbre szaladt volna, éreztem a torkomon a félelem nyirkos markának szorítását. Nem mondhatom el neki… Ez nem természetes, és nem akarom hogy még rosszabb legyek a szemében. Nem ismerem túl jól még, de azt hiszem, nem fogadná el az érzéseimet.

- Nem tudom. Ne kérdezz ilyet… – intéztem el egy legyintéssel. Nem akartam neki rendes választ adni. Még nem.

- Válaszolj! – lépett mellém, és megfogta a karomat. Lekászálódtam az ablakból, a szemeibe néztem. - Sosem felelsz, ha kérdezlek. Dühít. – folytatta.

- Miért kéne felelnem neked? – húztam el a számat.

- Mert én vagyok Rómeó. És Júlia köteles követni – vetette oda félvállról. Halványan elmosolyodtam magamban. Még mindig ugyanazt a játékot játsszuk, mint az első nap, mikor találkoztunk. Nem emlékszem már rá, mit mondott vagy tett, de Rómeónak szólítottam. Valahogy kicsúszott a számon… Visszavágott, hogy én vagyok Júlia… ez olyan nevetségesnek tűnt… De nem gondoltam volna, hogy neki tetszik. Úgy tűnik, ránk ragadt ez a két név.

- Rómeó szereti Júliát. – makacskodtam gúnyos hangnemben. Szerettem bosszantani őt, mert akkor foglalkozott velem. És bár nem mindig volt erre szükség, szokásommá vált, ahogyan neki is…

- Ki mondta, hogy nem szeretlek? Júlia is szereti Rómeót. Képes volt meghalni érte… – mondta elharapva a mondat végét. Nagyot dobbant a szívem, és fellobbant bennem a remény, hogy talán ő is olyan, mint én.

- Sosem mondtad. – kezdtem el védekezni, bár ez inkább gyanúsításnak hangzott. Csalódott voltam, minden porcikámban éreztem az a furcsa remegést. Szívem legmélyén azt kívántam, bárcsak itt és most szerelmet vallana nekem. De hiszen… most csak játszunk, nem?

Lassan magához vont, mélyen a szemeimbe nézett. Én csak figyeltem azt az éjfekete, csillogó szempárt, de az ő arca semmit nem árult el. Ugyanolyan rideg volt, mint máskor.

- Mit érzel irántam? – kérdezte. Éreztem, hogy kezd eldurvulni a játék. Egy pillanatig haboztam, de nem akartam újból feldühíteni azzal, hogy kikerülöm a kérdést. A szívem a torkomban dobogott, összeszorult a gyomrom.

- Szeretlek… - suttogtam elfúló hangon, s elfordítottam a fejem. Nem láthattam az arcát… Nem is akartam… féltem a reakciójától.

Pár pillanatig teljes csend volt a szobában. Tapintani lehetett volna a feszültséget. Aztán mozdult, nagyon lassan, de mégis úgy éreztem, hogy hirtelen történik minden. Magához húzott, majd hosszú, szenvedélyes csókban merültünk el. Mikor elhajolt tőlem, láttam rajta, hogy nem bír a szemembe nézni.

- Szeretlek… - suttogta halvány pírral az arcán.

Szorosan átöleltem, soha többé nem akartam elengedni… Egész testem remegett, csak őrá vágytam, a csókjára, az érintésére. Karjaiba simulva hunytam le a szemeim.

Odakint eltűntek a nap utolsó sugarai is, a tücskök ciripelése lágyan olvadt bele a szél halk susogásába. S mi csak álltunk a homályban… egyikünk sem figyelt már sem a tájra, sem a szél játékára…

Amaranth chapter 1

Egy új történet, új szereplőkkel. Most nem mindig csak a szerelem lesz előtérbe helyezve, igyekszem másféle dolgokat is írni. Egy hosszabb, többfejezetes történetnek készül, főszereplőnk szemszögéből, akit megismerhetsz már a legelső fejezetben. Enjoy.

Mindig is szerettem az esőt. Olyan jó érzés hosszú percekig kint állni, és figyelni a cseppeket, hallgatni a vihar halk morajlását és a távolból beszűrődő vonatzakatolást. Ma van két éve annak, hogy itt vagyok, de még mindig nem vagyok abban biztos, hogy jó döntés volt-e idejönni. Talán igen, talán nem. Ami itt tart, az nem más, mint a fájdalom. Milliószor próbáltam már felejteni, elfojtani magamban a tehetetlen dühöt, de sosem sikerült. Tudtam, hogy meg kell bosszulnom a szüleim, és a húgom halálát… Elégtételt kell vennem, hogy végre nyugodtak legyen odafent, hogy a gyilkosuk meghalt. Nem tudom, hogy ők megkértek volna-e erre, de nem is fontos, hiszen ez a saját döntésem. Még mindig pokolian éget belülről ez az érzés. A fájdalom és a hiány mardossa a szívemet. Boldog életem volt, egészen addig, míg egy nap egy ember nem végzett a családommal. 4 éves voltam. Nem tudom, hogy engem miért hagyott életben, de a következő nap már az árvaházban ébredtem. Hamar örökbe fogadtak, de én sosem voltam boldog azzal a családdal. Ráadásul, ott voltak az emlékek – az, hogy láttam őket a földön fekve, vérüktől áztatva. És az az ember ott állt felettük, jéghideg tekintetét rám szegezve. Örökre belém égett az arca. Akkor még nem igazán értettem, mi történt. Elájultam. Lehet, hogy azt hitte, meghaltam, és elment, aztán végül valaki más rám talált. Rengetegszer volt rémálmom ezek miatt az emlékek miatt, voltak olyan éjszakák, amiket az ablakban ülve töltöttem, mert egyszerűen képtelen voltam lehunyni a szemeimet. Nem… Ez nem egy olyan dolog, amit megbocsáthatnék annak a bestiának. És ma van két éve annak, hogy csatlakoztam az Amaranth companyhez, hogy annak a szörnyetegnek a közelében lehessek és egy óvatlan pillanatban bosszút álljak.

Nem, nem hiszem, hogy jó ember lennék. És a szüleim sem voltak azok. De szerettek minket, és mi is szerettük őket. Viszont a húgom nem tehetett semmiről, csak egy ártatlan kisgyerek volt még akkor, ahogyan én is.

Megtorlás. A legrosszabb halált érdemli az a férfi. Itt vagyok, és bármikor megtehetem, hogyha nem figyel. Csak miatta csatlakozni elég nagy őrültség volt, de hiszek abban, hogy megérte. Az Amaranth egy nemzetközi titkos szervezet, ami illegális, tiltott, és veszélyes dolgokkal foglalkozik – emberkereskedelem, bérgyilkosság, emberi kísérletek, szervkereskedelem, drogcsempészet. Minden, amiért akár le is csukhatnának. De a tagok közötti bizalom nagy, hiszen, ha valaki elárulna minket, ő is bajba kerülne. Én nem akartam rossz társaságba keveredni, mégis így jött ki. De legalább megnyugtat, hogy én a munkának egy olyan részét végzem, ami miatt nem lehetne megbüntetni. Csak egy szerelő vagyok, talán a ranglétra legalján állunk a társaimmal, mégis fontos szerepet töltünk be. Bár még csak 18 éves vagyok, rendesen kitanultam a szakmát, és én vagyok az egyik legjobb a szerelők közül. Bármit meg tudok javítani, de legfőképp autókkal, motorokkal és fegyverekkel van dolgom. Több idősebb társam is elismeri a tehetségemet, de sosem hajlandóak a saját nevemet szólítani, így mindenki csak Koinak hív. Nem igazán szeretem ezt a nevet, hiszen egyáltalán nem illik rám – a koi egy halfajta, holott én félig macska vagyok. Egyáltalán nem is nézek ki embernek, bár ezt nem csak a füleimnek köszönhetem. Zafírkékre festett hajam, mélyvörös szemeim vannak, a macska testrészeimet sötétbarna, hosszú bunda borítja. Mint mindenki, én is narancssárga overallt szoktam viselni munka közben, és sötétkékre színezett szemüveget. Munka után mindig a szobámba megyek egy kicsit kikapcsolódni, de néha olyan csábító az eső. Mint például most.

Szeretek ilyenkor gondolkodni. Igazából boldog életem lehetne, ha nem tartana fogva az a bizonyos emlék. Most is azt fontolgatom, hogy elindulok inkább vissza, összeszedem a dolgaimat és lelépek valahova, ahol egy sokkal ígéretesebb és boldogabb jövő vár. Ilyenkor mindig nagyon megfájdul a szívem, és meggondolom magam. Végül mindig ugyanarra a következtetésre jutok. Maradok.

Visszaindultam a nagy, szürke épületbe, átugráltam a nagyobb pocsolyákat és végül benyomtam a nehéz lengőajtót. Bent a szokásos felirat fogadott a porta üvegablakán: „Üdvözöljük Amaranth companynél. Ügyfél fogadás minden nap 8:00-tól 15:00-ig.”

Halkan kuncogtam, ahogy végigolvastam a kiragasztott papírt. Az Amaranth companyt, hogy titokban tarthassuk kilétünket, ügyintéző és tanácsadó irodának adjuk ki. Bár sohasem jönnek ügyfelek, azért ha betéved egy kíváncsi járókelő, vagy ellenőrzés van, jól jön a dolog.

Némán lehúztam a kártyát, hogy a beléptető rendszer érzékelje, majd bementem. Sajnálatos módon, összefutottam azzal a lénnyel, akit a legjobban gyűlöltem a földön. Azt hittem elmehetek mellette szó nélkül, de nem – megszólított, és abban a pillanatban végigfutott a hátamon a hideg. Visszafordultam a csaknem 190 centis férfi felé, szájhúzogatások közepette mértem végig. Derékig érő hófehér haj, szürke szemek, jobb szemén egy fekete szemtakaró, csatos bőrkabát, fekete kalap, és egy méregdrága Dolce & Gabbana csizma, ami egyáltalán nem illett az összképbe. Nahato Daichi, japán származású bérgyilkos. Démon. És nem mellesleg a húgom és a szüleim gyilkosa.

– Mit akarsz? – kérdeztem tőle tettetett nyugodtsággal, bár biztosan tudta, hogy gyűlölöm, és nem szívesen állok vele szóba. Úgy tettem, mintha nem tudnám ki ő, így nagyobb esélye volt annak, hogy elaltassam benne a gyanút, hogy bármire is készülnék. Számára csak egy véletlenül ide keveredett fiú próbáltam lenni. Pechemre így is megtalált, és én voltam a szívatásainak kedvenc célpontja.

– Nicsak, kicsi Koi. Csak nem megáztál odakint? – szólalt meg, én pedig meg tudtam volna ütni, mikor ugyanaz a szokásos vigyor kúszott az arcára.

– Miért nem hagysz már békén? – kérdeztem tőle. Kezdett hihetetlenül bosszantani, hogy mindig a sarkamban van. Úgy éreztem, mintha fel akarna falni minden egyes találkozásunknál. Megrémített és feldühített a közelsége, fújtatva rontottam volna neki, ha nem tudtam volna, hogy ő sokkal erősebb nálam. Nem tetszett a dolog, de sajnos tény, hogy bármikor lenyomott volna pusztakezes harcban.
– Csak ellenőrizlek, hogy jól végzed-e a munkádat. – kuncogott. – És hogy véletlenül sem döntesz úgy, hogy elcsavarogj. Nagyon a szívemre venném, ha nekem kéne utánad mennem elhallgattatni. Márpedig ennek nagy az esélye, ha elcsatangolsz.

– Eszemben sincs, nagyon jól érzem magam itt. – mondtam, bár ez cseppet sem volt igaz. – Nekem jó munkám van, semmi okom nem lenne elmenni innen.

– Akkor hát viszlát, kicsi Koi. – épp időben mondta ki a varázsszót, éreztem, hogyha még tovább lettem volna vele, elszakadt volna a cérna. Nyúzottan vánszorogtam be a szobámba és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Ledobáltam magamról a vizes ruhákat és beálltam a zuhany alá. Sokáig csak áztam, és nem mozdultam, nagyon jól esett a forró víz, egészen elgémberedtek a tagjaim a hideg esőtől. Miközben folyattam magamra a vizet, Cathyre gondoltam. Egyre többször jutott eszembe a fiatal lány, aki az információs pultnál dolgozott. Félhosszú szalmaszőke haj, aranybarna szemek, és az a sugárzó mosoly… Azt hiszem, teljesen beleestem. Te jó ég, még ez is… Nem tudtam elhinni, hogy megtörtént velem. Szerelmes lettem. Napok óta nem tudtam őt kiverni a fejemből, bár tudtam, hogy soha nem fogja viszonozni az érzéseimet. Kevés alkalom volt, mikor négyszemközt beszélhettem vele, és úgy tűnt, hogy semmiféle érdeklődést nem mutat irántam. Hamar el kellene őt felejtenem, ha a feladataimra akarok koncentrálni.

Gyorsan megmosakodtam, kilépve a zuhanykabinból megtörölköztem és pizsamaalsóba bújtam. Nagyon fáradt voltam, fáztam, és minden, amire vágytam csak egy jó meleg takaró és egy puha párna volt. Amint ledőltem az ágyamra, elszenderedtem. Mélyen aludtam, üres, álom nélküli volt az éjszakám. Hosszú idő óta, az első teljesen nyugodt éjjel volt. És ennek nagyon örültem.

Memories of an angel

Drabble, saját felelősségre. Ez is szomorú hangvételű lett. Zarának.

Nézem, ahogyan megfakult, mélykék szemeiddel nézel rám. Ajkaid halk sóhajra nyitod, amint megérzed a torkodon a Halál nyirkos kezét. Szemeidben még utoljára megcsillan az apró fény, egy csepp remény, amint meglátsz. De én nem vagyok itt, csupán egy árnykép vagyok most, s az a büntetésem hogy végignézzem a fájdalmadat, s ezzel együtt az én fájdalmamat is. Amint levegő után kapkodsz, éles sikoly szakad ki a torkodból, betöltve a zengő fehérséget magunk körül. S én csak állok, nem tehetek semmit, hiszen már a múlté vagy. Hát nem érted? Már megtörtént. Elmentél tőlem, sajgó űrt hagyva magad után. Ez egy régi emlék. Azt kívántam bárcsak lenne köztünk egy vastag, tömör fal, s ne látnám, ne hallanám a szenvedésed. Nem voltam elég erős, és így bűnhődök. Szótlanul, mereven bámulom a vörös patakot, mely a nyakadon és mellkasodon lévő sebből csörgedezik, skarlátra festve magad körül a fehér tömörséget. Hófehér porcelánbőrödet beszínezi, még borzalmasabbá téve a látványt. De nem ezek a legnagyobb sebek. A szívünk jobban fáj, minden egyes dobbanásnál összezúzva a valóságot. Egyre mélyebbre zuhanunk ebben az álomban. S bár csak engem kísért, te is zokogsz, könnyeid ezüst gyöngyszemként hullnak. És ilyenkor felébredek. Hiányzik az ajkaid lágy érintése, puha tollaid cirógatása. Minden éjjel eszembe jutsz, s sokszor jön egy hozzám ez az álom. A leggyötrelmesebb gyönyör, hiszen láthatlak újra ebben a fehér, lüktető ragyogásban, de mindig későn érkezem, mikor már a haláltusádat vívod. Bárcsak időben érkeznék, hogy a karjaimba simulhass, és együtt lehessünk bűnösek. Mi ez? Valódi büntetés egyáltalán, vagy csak magamat kínzom, szándékosan? Bűntudat? Igen. Ez a saját bosszúm magamon. Sosem bocsátom meg magamnak, hogy nem tudtalak megmenteni…

Melting chapter four - befejező rész

Reggel 7 óra körül lehet… nem hallok semmi mást, csak az ő szuszogását mellettem. Milyen szép, amikor alszik. Nem akarom felébreszteni… Visszagondolok azokra a gyötrelmes percekre, amiket ő okozott nekem… mégis, még mindig annyira szeretem. Még ha egy vadállat is lett belőlem, őt sosem bántanám. Végül nem tettem meg, amit kért tőlem… Ő maga jött el értem. Meg szeretném mutatni neki mi a szeretet… Azt mondja, nem tudja kimutatni az érzéseit, de valójában csak fél… Mitől fél? Bárcsak megmutathatnám, hogy nincs mitől félnie. Nem változna semmi, ha kimutatná… akkor is itt lennénk mellette. Puszit nyomok az arcára, majd felülök az ágyban és nyújtózkodom. A napfény különösen bántja a szemeimet, mióta egy lettem „közülük”. Felkelek és kiindulok a konyhába, hogy reggelit és kávét csináljak neki. Ez egy olyan reggel, mint a többi. Unalmas, álmos és átlagos, egy dolgot kivéve. Félénken visszapillantok még a küszöbről, félek hogy felébresztem… Sokáig vártam erre a pillanatra…hogy mellette ébredhessek… Boldogok vagyunk mind a ketten. Vége a szenvedésnek, és talán egy olyan élet vár ránk, amire mindkettőnk vágyott… egészen mélyen, a szívünk titkos kis zugában.

Melting chapter three

Nincs hozzáfűznivalóm, csak annyi, hogy bocsánat a késésért, gondok vannak a nettel.~

Éles fájdalom hasított a fejembe, amikor kinyitottam a szemeimet. Minden túl fényes volt, és élénk, színes foltok cikáztak a szemem előtt. Hol vagyok? Azt vettem csak észre, hogy nem otthon. Selymes, vörös anyagot tapintottam a kezeimmel magam alatt, majd ismerős hangokat hallottam. Valami ott lüktetett az állkapcsomban, úgy éreztem, mintha tele lenne a szám. Megpróbáltam kinyitni és beszélni, de csak halk nyöszörgésre futotta. Azonnal felfigyeltek rám, és megéreztem ugyanazokat a jeges kezeket, amiket azelőtt. Finoman fogták közre az arcomat, hiába próbáltam elhúzódni, nem volt elég erőm hozzá. A két kéz tulajdonosa nem épp óvatosan szétfeszítette az állkapcsomat, megvizsgálta hatalmas szemfogaimat. Úgy éreztem, mintha egy fogorvosi székben ülnék. Lassan kitisztult a látásom. Cain ült mellettem. Amint észrevette, hogy felismertem, elengedett, a hajamba simítva lágy csókot lehet a homlokomra. ”Hogy érzed magad?” – hallottam bársonyos hangját, próbált felsegíteni a kanapéról. Kikísért a fürdőszobáig, ahol a falnak nyomott. Amint a nyakára pillantottam, belém hasított a furcsa érzés. Éhes voltam, jobban, mint valaha. De soha, soha nem bírtam még nézni sem, mit művel Cain az emberekkel… És hogy én… megtegyem ugyanazt most vele… Iszonyodtam tőle és az összes fajtársától, és most már magamtól is. Odébb toltam és leültem a hideg kőre.

Azt hiszem, napokig ment ez így. Teljesen összezuhantam. Csak Scarlett és Cain látogatott sok ideig, de én többnyire aludtam… Lassan elveszítettem az időérzékemet. Nem voltam képes megharapni egyikőjüket sem. Azt mondták, hogyha nem teszem, előbb-utóbb éhen fogok halni. Nem hallgattam rájuk. Aztán pár nappal később, eljött Ő is. Azt hittem, nem érdeklem, azt hittem, megutált azért, amit tettem, és nem akar többé látni. De csak leült mellém, átkarolt, és kérdezgetni kezdett, bár egyik kérdésre sem tudtam felelni. Erőtlenül hunytam le a szemeimet, és hagytam, hogy Scarlett beszéljen helyettem. Újból elnyomott az álom, s már csak akkor ébredtem fel, mikor Gerald felállt mellőlem. „Dobott” – mondta halkan a két vérszívónak, majd mikor észrevette, hogy ébren vagyok, felém fordult. „Ha megharapod Scarlettet, akkor… megcsókollak” – szavai annyira megdöbbentettek, hogy szóhoz sem jutottam. Megsajnált? Meg akar menteni? Nem akarom megtenni, ha nem gondolja komolyan, amit mondott. Nem várta meg a válaszomat, csak kilépett az ajtón, én pedig hosszan bámultam utána… Mit kéne tennem…?

Melting chapter two

Második fejezet. Jó olvasást!

A hangja minden alkalommal úgy visszhangzik a fejemben, mintha valódi volna, és Ő ott ülne mellettem. Érzem, ahogy végigsimítja a karom, és én közelebb húzódom hozzá. Szeretném, ha beszélne még egy kicsit, ám ekkor mindig felébredek. Kirázott a hideg, ahogy felültem. Éreztem magam alatt a kemény, hideg padlót, s mikor az órára néztem, csak akkor jöttem rá, hogy alig 3 órát sikerült aludnom. Bágyadtan meredtem magam elé, míg meg nem éreztem a sós ízt a számban. Nem bírtam elviselni a tudatát annak, hogy valaki mással van, hogy nem ölelhetem, mást csókol, mást ölel… És akkor a lehető legostobább gondolat ötlött az eszembe… Remegve álltam fel, libabőrös lettem, ahogy mezítláb végiglépkedtem a fagyos márványon. A fiók nyikorogva nyílt ki, s kivettem belőle a megváltást jelentő ezüstszínű, apró tárgyat. Az ágy szélére ülve elgondolkodtam, hogy megéri-e ez nekem. Van válasz? Nincs válasz? Némán bámultam bele a sötétbe, segítségért kiáltva magamban. Hosszú percekig, talán egy félóráig is hezitálhattam, míg döntöttem.  A csuklómhoz emeltem a pengét. „Nézd csak Ryan! Amilyen kicsi vagyok, olyan veszélyes. Nem szép, hogy el sem köszöntél tőlük. Miért hagyod, hogy legyőzzön egy olyan buta dolog, mint a szerelem?” Óvatosan az éjjeliszekrény felé nyúltam, és kinyitottam az apró dobozt. A jól ismert dallam szomorúan, baljósan csilingelve szállt a csendben. Akaratlanul is elkezdtem magamban énekelni.

„And does he notice my feelings for him?

And will he see, how much he means to me?

I think it’s not to be…”*

Gerald…Damian…Scarlett…Cain…

Képek, emlékek peregtek a szemem előtt, majd megláttam az első vörös cseppeket a lepedőn. Hirtelen megéreztem a csontig hatoló fájdalmat, ott lüktetett az alkaromban. Lassan szédülni kezdtem, így lefeküdtem, hogy enyhüljön az érzés. A szoba vadul közeledni kezdett, a tárgyak csigalassan pörögve táncoltak a szemem előtt. A következő pillanatban már nem éreztem mást, csak egy erős döfést a nyakamon, és a jéghideg kezek érintését. Vajon most mi lesz? Felébredek még valaha?

*Megjegyzés: A dalrészlet a Nightmare Before Christmas-ből van (Sally's song)