Amaranth chapter 1

Egy új történet, új szereplőkkel. Most nem mindig csak a szerelem lesz előtérbe helyezve, igyekszem másféle dolgokat is írni. Egy hosszabb, többfejezetes történetnek készül, főszereplőnk szemszögéből, akit megismerhetsz már a legelső fejezetben. Enjoy.

Mindig is szerettem az esőt. Olyan jó érzés hosszú percekig kint állni, és figyelni a cseppeket, hallgatni a vihar halk morajlását és a távolból beszűrődő vonatzakatolást. Ma van két éve annak, hogy itt vagyok, de még mindig nem vagyok abban biztos, hogy jó döntés volt-e idejönni. Talán igen, talán nem. Ami itt tart, az nem más, mint a fájdalom. Milliószor próbáltam már felejteni, elfojtani magamban a tehetetlen dühöt, de sosem sikerült. Tudtam, hogy meg kell bosszulnom a szüleim, és a húgom halálát… Elégtételt kell vennem, hogy végre nyugodtak legyen odafent, hogy a gyilkosuk meghalt. Nem tudom, hogy ők megkértek volna-e erre, de nem is fontos, hiszen ez a saját döntésem. Még mindig pokolian éget belülről ez az érzés. A fájdalom és a hiány mardossa a szívemet. Boldog életem volt, egészen addig, míg egy nap egy ember nem végzett a családommal. 4 éves voltam. Nem tudom, hogy engem miért hagyott életben, de a következő nap már az árvaházban ébredtem. Hamar örökbe fogadtak, de én sosem voltam boldog azzal a családdal. Ráadásul, ott voltak az emlékek – az, hogy láttam őket a földön fekve, vérüktől áztatva. És az az ember ott állt felettük, jéghideg tekintetét rám szegezve. Örökre belém égett az arca. Akkor még nem igazán értettem, mi történt. Elájultam. Lehet, hogy azt hitte, meghaltam, és elment, aztán végül valaki más rám talált. Rengetegszer volt rémálmom ezek miatt az emlékek miatt, voltak olyan éjszakák, amiket az ablakban ülve töltöttem, mert egyszerűen képtelen voltam lehunyni a szemeimet. Nem… Ez nem egy olyan dolog, amit megbocsáthatnék annak a bestiának. És ma van két éve annak, hogy csatlakoztam az Amaranth companyhez, hogy annak a szörnyetegnek a közelében lehessek és egy óvatlan pillanatban bosszút álljak.

Nem, nem hiszem, hogy jó ember lennék. És a szüleim sem voltak azok. De szerettek minket, és mi is szerettük őket. Viszont a húgom nem tehetett semmiről, csak egy ártatlan kisgyerek volt még akkor, ahogyan én is.

Megtorlás. A legrosszabb halált érdemli az a férfi. Itt vagyok, és bármikor megtehetem, hogyha nem figyel. Csak miatta csatlakozni elég nagy őrültség volt, de hiszek abban, hogy megérte. Az Amaranth egy nemzetközi titkos szervezet, ami illegális, tiltott, és veszélyes dolgokkal foglalkozik – emberkereskedelem, bérgyilkosság, emberi kísérletek, szervkereskedelem, drogcsempészet. Minden, amiért akár le is csukhatnának. De a tagok közötti bizalom nagy, hiszen, ha valaki elárulna minket, ő is bajba kerülne. Én nem akartam rossz társaságba keveredni, mégis így jött ki. De legalább megnyugtat, hogy én a munkának egy olyan részét végzem, ami miatt nem lehetne megbüntetni. Csak egy szerelő vagyok, talán a ranglétra legalján állunk a társaimmal, mégis fontos szerepet töltünk be. Bár még csak 18 éves vagyok, rendesen kitanultam a szakmát, és én vagyok az egyik legjobb a szerelők közül. Bármit meg tudok javítani, de legfőképp autókkal, motorokkal és fegyverekkel van dolgom. Több idősebb társam is elismeri a tehetségemet, de sosem hajlandóak a saját nevemet szólítani, így mindenki csak Koinak hív. Nem igazán szeretem ezt a nevet, hiszen egyáltalán nem illik rám – a koi egy halfajta, holott én félig macska vagyok. Egyáltalán nem is nézek ki embernek, bár ezt nem csak a füleimnek köszönhetem. Zafírkékre festett hajam, mélyvörös szemeim vannak, a macska testrészeimet sötétbarna, hosszú bunda borítja. Mint mindenki, én is narancssárga overallt szoktam viselni munka közben, és sötétkékre színezett szemüveget. Munka után mindig a szobámba megyek egy kicsit kikapcsolódni, de néha olyan csábító az eső. Mint például most.

Szeretek ilyenkor gondolkodni. Igazából boldog életem lehetne, ha nem tartana fogva az a bizonyos emlék. Most is azt fontolgatom, hogy elindulok inkább vissza, összeszedem a dolgaimat és lelépek valahova, ahol egy sokkal ígéretesebb és boldogabb jövő vár. Ilyenkor mindig nagyon megfájdul a szívem, és meggondolom magam. Végül mindig ugyanarra a következtetésre jutok. Maradok.

Visszaindultam a nagy, szürke épületbe, átugráltam a nagyobb pocsolyákat és végül benyomtam a nehéz lengőajtót. Bent a szokásos felirat fogadott a porta üvegablakán: „Üdvözöljük Amaranth companynél. Ügyfél fogadás minden nap 8:00-tól 15:00-ig.”

Halkan kuncogtam, ahogy végigolvastam a kiragasztott papírt. Az Amaranth companyt, hogy titokban tarthassuk kilétünket, ügyintéző és tanácsadó irodának adjuk ki. Bár sohasem jönnek ügyfelek, azért ha betéved egy kíváncsi járókelő, vagy ellenőrzés van, jól jön a dolog.

Némán lehúztam a kártyát, hogy a beléptető rendszer érzékelje, majd bementem. Sajnálatos módon, összefutottam azzal a lénnyel, akit a legjobban gyűlöltem a földön. Azt hittem elmehetek mellette szó nélkül, de nem – megszólított, és abban a pillanatban végigfutott a hátamon a hideg. Visszafordultam a csaknem 190 centis férfi felé, szájhúzogatások közepette mértem végig. Derékig érő hófehér haj, szürke szemek, jobb szemén egy fekete szemtakaró, csatos bőrkabát, fekete kalap, és egy méregdrága Dolce & Gabbana csizma, ami egyáltalán nem illett az összképbe. Nahato Daichi, japán származású bérgyilkos. Démon. És nem mellesleg a húgom és a szüleim gyilkosa.

– Mit akarsz? – kérdeztem tőle tettetett nyugodtsággal, bár biztosan tudta, hogy gyűlölöm, és nem szívesen állok vele szóba. Úgy tettem, mintha nem tudnám ki ő, így nagyobb esélye volt annak, hogy elaltassam benne a gyanút, hogy bármire is készülnék. Számára csak egy véletlenül ide keveredett fiú próbáltam lenni. Pechemre így is megtalált, és én voltam a szívatásainak kedvenc célpontja.

– Nicsak, kicsi Koi. Csak nem megáztál odakint? – szólalt meg, én pedig meg tudtam volna ütni, mikor ugyanaz a szokásos vigyor kúszott az arcára.

– Miért nem hagysz már békén? – kérdeztem tőle. Kezdett hihetetlenül bosszantani, hogy mindig a sarkamban van. Úgy éreztem, mintha fel akarna falni minden egyes találkozásunknál. Megrémített és feldühített a közelsége, fújtatva rontottam volna neki, ha nem tudtam volna, hogy ő sokkal erősebb nálam. Nem tetszett a dolog, de sajnos tény, hogy bármikor lenyomott volna pusztakezes harcban.
– Csak ellenőrizlek, hogy jól végzed-e a munkádat. – kuncogott. – És hogy véletlenül sem döntesz úgy, hogy elcsavarogj. Nagyon a szívemre venném, ha nekem kéne utánad mennem elhallgattatni. Márpedig ennek nagy az esélye, ha elcsatangolsz.

– Eszemben sincs, nagyon jól érzem magam itt. – mondtam, bár ez cseppet sem volt igaz. – Nekem jó munkám van, semmi okom nem lenne elmenni innen.

– Akkor hát viszlát, kicsi Koi. – épp időben mondta ki a varázsszót, éreztem, hogyha még tovább lettem volna vele, elszakadt volna a cérna. Nyúzottan vánszorogtam be a szobámba és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Ledobáltam magamról a vizes ruhákat és beálltam a zuhany alá. Sokáig csak áztam, és nem mozdultam, nagyon jól esett a forró víz, egészen elgémberedtek a tagjaim a hideg esőtől. Miközben folyattam magamra a vizet, Cathyre gondoltam. Egyre többször jutott eszembe a fiatal lány, aki az információs pultnál dolgozott. Félhosszú szalmaszőke haj, aranybarna szemek, és az a sugárzó mosoly… Azt hiszem, teljesen beleestem. Te jó ég, még ez is… Nem tudtam elhinni, hogy megtörtént velem. Szerelmes lettem. Napok óta nem tudtam őt kiverni a fejemből, bár tudtam, hogy soha nem fogja viszonozni az érzéseimet. Kevés alkalom volt, mikor négyszemközt beszélhettem vele, és úgy tűnt, hogy semmiféle érdeklődést nem mutat irántam. Hamar el kellene őt felejtenem, ha a feladataimra akarok koncentrálni.

Gyorsan megmosakodtam, kilépve a zuhanykabinból megtörölköztem és pizsamaalsóba bújtam. Nagyon fáradt voltam, fáztam, és minden, amire vágytam csak egy jó meleg takaró és egy puha párna volt. Amint ledőltem az ágyamra, elszenderedtem. Mélyen aludtam, üres, álom nélküli volt az éjszakám. Hosszú idő óta, az első teljesen nyugodt éjjel volt. És ennek nagyon örültem.