Nézem, ahogyan megfakult, mélykék szemeiddel nézel rám. Ajkaid halk sóhajra nyitod, amint megérzed a torkodon a Halál nyirkos kezét. Szemeidben még utoljára megcsillan az apró fény, egy csepp remény, amint meglátsz. De én nem vagyok itt, csupán egy árnykép vagyok most, s az a büntetésem hogy végignézzem a fájdalmadat, s ezzel együtt az én fájdalmamat is. Amint levegő után kapkodsz, éles sikoly szakad ki a torkodból, betöltve a zengő fehérséget magunk körül. S én csak állok, nem tehetek semmit, hiszen már a múlté vagy. Hát nem érted? Már megtörtént. Elmentél tőlem, sajgó űrt hagyva magad után. Ez egy régi emlék. Azt kívántam bárcsak lenne köztünk egy vastag, tömör fal, s ne látnám, ne hallanám a szenvedésed. Nem voltam elég erős, és így bűnhődök. Szótlanul, mereven bámulom a vörös patakot, mely a nyakadon és mellkasodon lévő sebből csörgedezik, skarlátra festve magad körül a fehér tömörséget. Hófehér porcelánbőrödet beszínezi, még borzalmasabbá téve a látványt. De nem ezek a legnagyobb sebek. A szívünk jobban fáj, minden egyes dobbanásnál összezúzva a valóságot. Egyre mélyebbre zuhanunk ebben az álomban. S bár csak engem kísért, te is zokogsz, könnyeid ezüst gyöngyszemként hullnak. És ilyenkor felébredek. Hiányzik az ajkaid lágy érintése, puha tollaid cirógatása. Minden éjjel eszembe jutsz, s sokszor jön egy hozzám ez az álom. A leggyötrelmesebb gyönyör, hiszen láthatlak újra ebben a fehér, lüktető ragyogásban, de mindig későn érkezem, mikor már a haláltusádat vívod. Bárcsak időben érkeznék, hogy a karjaimba simulhass, és együtt lehessünk bűnösek. Mi ez? Valódi büntetés egyáltalán, vagy csak magamat kínzom, szándékosan? Bűntudat? Igen. Ez a saját bosszúm magamon. Sosem bocsátom meg magamnak, hogy nem tudtalak megmenteni…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése