Memories of an angel

Drabble, saját felelősségre. Ez is szomorú hangvételű lett. Zarának.

Nézem, ahogyan megfakult, mélykék szemeiddel nézel rám. Ajkaid halk sóhajra nyitod, amint megérzed a torkodon a Halál nyirkos kezét. Szemeidben még utoljára megcsillan az apró fény, egy csepp remény, amint meglátsz. De én nem vagyok itt, csupán egy árnykép vagyok most, s az a büntetésem hogy végignézzem a fájdalmadat, s ezzel együtt az én fájdalmamat is. Amint levegő után kapkodsz, éles sikoly szakad ki a torkodból, betöltve a zengő fehérséget magunk körül. S én csak állok, nem tehetek semmit, hiszen már a múlté vagy. Hát nem érted? Már megtörtént. Elmentél tőlem, sajgó űrt hagyva magad után. Ez egy régi emlék. Azt kívántam bárcsak lenne köztünk egy vastag, tömör fal, s ne látnám, ne hallanám a szenvedésed. Nem voltam elég erős, és így bűnhődök. Szótlanul, mereven bámulom a vörös patakot, mely a nyakadon és mellkasodon lévő sebből csörgedezik, skarlátra festve magad körül a fehér tömörséget. Hófehér porcelánbőrödet beszínezi, még borzalmasabbá téve a látványt. De nem ezek a legnagyobb sebek. A szívünk jobban fáj, minden egyes dobbanásnál összezúzva a valóságot. Egyre mélyebbre zuhanunk ebben az álomban. S bár csak engem kísért, te is zokogsz, könnyeid ezüst gyöngyszemként hullnak. És ilyenkor felébredek. Hiányzik az ajkaid lágy érintése, puha tollaid cirógatása. Minden éjjel eszembe jutsz, s sokszor jön egy hozzám ez az álom. A leggyötrelmesebb gyönyör, hiszen láthatlak újra ebben a fehér, lüktető ragyogásban, de mindig későn érkezem, mikor már a haláltusádat vívod. Bárcsak időben érkeznék, hogy a karjaimba simulhass, és együtt lehessünk bűnösek. Mi ez? Valódi büntetés egyáltalán, vagy csak magamat kínzom, szándékosan? Bűntudat? Igen. Ez a saját bosszúm magamon. Sosem bocsátom meg magamnak, hogy nem tudtalak megmenteni…

Melting chapter four - befejező rész

Reggel 7 óra körül lehet… nem hallok semmi mást, csak az ő szuszogását mellettem. Milyen szép, amikor alszik. Nem akarom felébreszteni… Visszagondolok azokra a gyötrelmes percekre, amiket ő okozott nekem… mégis, még mindig annyira szeretem. Még ha egy vadállat is lett belőlem, őt sosem bántanám. Végül nem tettem meg, amit kért tőlem… Ő maga jött el értem. Meg szeretném mutatni neki mi a szeretet… Azt mondja, nem tudja kimutatni az érzéseit, de valójában csak fél… Mitől fél? Bárcsak megmutathatnám, hogy nincs mitől félnie. Nem változna semmi, ha kimutatná… akkor is itt lennénk mellette. Puszit nyomok az arcára, majd felülök az ágyban és nyújtózkodom. A napfény különösen bántja a szemeimet, mióta egy lettem „közülük”. Felkelek és kiindulok a konyhába, hogy reggelit és kávét csináljak neki. Ez egy olyan reggel, mint a többi. Unalmas, álmos és átlagos, egy dolgot kivéve. Félénken visszapillantok még a küszöbről, félek hogy felébresztem… Sokáig vártam erre a pillanatra…hogy mellette ébredhessek… Boldogok vagyunk mind a ketten. Vége a szenvedésnek, és talán egy olyan élet vár ránk, amire mindkettőnk vágyott… egészen mélyen, a szívünk titkos kis zugában.