Melting chapter three

Nincs hozzáfűznivalóm, csak annyi, hogy bocsánat a késésért, gondok vannak a nettel.~

Éles fájdalom hasított a fejembe, amikor kinyitottam a szemeimet. Minden túl fényes volt, és élénk, színes foltok cikáztak a szemem előtt. Hol vagyok? Azt vettem csak észre, hogy nem otthon. Selymes, vörös anyagot tapintottam a kezeimmel magam alatt, majd ismerős hangokat hallottam. Valami ott lüktetett az állkapcsomban, úgy éreztem, mintha tele lenne a szám. Megpróbáltam kinyitni és beszélni, de csak halk nyöszörgésre futotta. Azonnal felfigyeltek rám, és megéreztem ugyanazokat a jeges kezeket, amiket azelőtt. Finoman fogták közre az arcomat, hiába próbáltam elhúzódni, nem volt elég erőm hozzá. A két kéz tulajdonosa nem épp óvatosan szétfeszítette az állkapcsomat, megvizsgálta hatalmas szemfogaimat. Úgy éreztem, mintha egy fogorvosi székben ülnék. Lassan kitisztult a látásom. Cain ült mellettem. Amint észrevette, hogy felismertem, elengedett, a hajamba simítva lágy csókot lehet a homlokomra. ”Hogy érzed magad?” – hallottam bársonyos hangját, próbált felsegíteni a kanapéról. Kikísért a fürdőszobáig, ahol a falnak nyomott. Amint a nyakára pillantottam, belém hasított a furcsa érzés. Éhes voltam, jobban, mint valaha. De soha, soha nem bírtam még nézni sem, mit művel Cain az emberekkel… És hogy én… megtegyem ugyanazt most vele… Iszonyodtam tőle és az összes fajtársától, és most már magamtól is. Odébb toltam és leültem a hideg kőre.

Azt hiszem, napokig ment ez így. Teljesen összezuhantam. Csak Scarlett és Cain látogatott sok ideig, de én többnyire aludtam… Lassan elveszítettem az időérzékemet. Nem voltam képes megharapni egyikőjüket sem. Azt mondták, hogyha nem teszem, előbb-utóbb éhen fogok halni. Nem hallgattam rájuk. Aztán pár nappal később, eljött Ő is. Azt hittem, nem érdeklem, azt hittem, megutált azért, amit tettem, és nem akar többé látni. De csak leült mellém, átkarolt, és kérdezgetni kezdett, bár egyik kérdésre sem tudtam felelni. Erőtlenül hunytam le a szemeimet, és hagytam, hogy Scarlett beszéljen helyettem. Újból elnyomott az álom, s már csak akkor ébredtem fel, mikor Gerald felállt mellőlem. „Dobott” – mondta halkan a két vérszívónak, majd mikor észrevette, hogy ébren vagyok, felém fordult. „Ha megharapod Scarlettet, akkor… megcsókollak” – szavai annyira megdöbbentettek, hogy szóhoz sem jutottam. Megsajnált? Meg akar menteni? Nem akarom megtenni, ha nem gondolja komolyan, amit mondott. Nem várta meg a válaszomat, csak kilépett az ajtón, én pedig hosszan bámultam utána… Mit kéne tennem…?

Melting chapter two

Második fejezet. Jó olvasást!

A hangja minden alkalommal úgy visszhangzik a fejemben, mintha valódi volna, és Ő ott ülne mellettem. Érzem, ahogy végigsimítja a karom, és én közelebb húzódom hozzá. Szeretném, ha beszélne még egy kicsit, ám ekkor mindig felébredek. Kirázott a hideg, ahogy felültem. Éreztem magam alatt a kemény, hideg padlót, s mikor az órára néztem, csak akkor jöttem rá, hogy alig 3 órát sikerült aludnom. Bágyadtan meredtem magam elé, míg meg nem éreztem a sós ízt a számban. Nem bírtam elviselni a tudatát annak, hogy valaki mással van, hogy nem ölelhetem, mást csókol, mást ölel… És akkor a lehető legostobább gondolat ötlött az eszembe… Remegve álltam fel, libabőrös lettem, ahogy mezítláb végiglépkedtem a fagyos márványon. A fiók nyikorogva nyílt ki, s kivettem belőle a megváltást jelentő ezüstszínű, apró tárgyat. Az ágy szélére ülve elgondolkodtam, hogy megéri-e ez nekem. Van válasz? Nincs válasz? Némán bámultam bele a sötétbe, segítségért kiáltva magamban. Hosszú percekig, talán egy félóráig is hezitálhattam, míg döntöttem.  A csuklómhoz emeltem a pengét. „Nézd csak Ryan! Amilyen kicsi vagyok, olyan veszélyes. Nem szép, hogy el sem köszöntél tőlük. Miért hagyod, hogy legyőzzön egy olyan buta dolog, mint a szerelem?” Óvatosan az éjjeliszekrény felé nyúltam, és kinyitottam az apró dobozt. A jól ismert dallam szomorúan, baljósan csilingelve szállt a csendben. Akaratlanul is elkezdtem magamban énekelni.

„And does he notice my feelings for him?

And will he see, how much he means to me?

I think it’s not to be…”*

Gerald…Damian…Scarlett…Cain…

Képek, emlékek peregtek a szemem előtt, majd megláttam az első vörös cseppeket a lepedőn. Hirtelen megéreztem a csontig hatoló fájdalmat, ott lüktetett az alkaromban. Lassan szédülni kezdtem, így lefeküdtem, hogy enyhüljön az érzés. A szoba vadul közeledni kezdett, a tárgyak csigalassan pörögve táncoltak a szemem előtt. A következő pillanatban már nem éreztem mást, csak egy erős döfést a nyakamon, és a jéghideg kezek érintését. Vajon most mi lesz? Felébredek még valaha?

*Megjegyzés: A dalrészlet a Nightmare Before Christmas-ből van (Sally's song)

Melting chapter one

Nos hogy ne hagyjam előszó nélkül a blogot, írok egy kicsit, hogy miről is van szó. A "Melting"-et arra szánom, hogy közzé tegyem a fanfictionjeimet és egyéb agyszüleményeimet (vers, dalszöveg, pársorosak). Mindenki saját felelősségre olvassa, nem mondok semmit biztosra, lehet hogy lesz egy pár felnőtt tartalmú ficc, de még nem vagyok benne biztos, ahogy összejön. A blog a legelső fanfictionömről kapta a nevét.


A Melting több drabble-ből áll, szerepjáték ihlette. Bármilyen egyezés a valósággal csak a véletlen műve.  Mindezek mellett köszönöm Sakunak és Zarának, hogy ihletet adtak. Nem kifejezetten szomorú hangvételűre terveztem, de így jött össze. Ryan/Gerald párosítás, Ryan POV-nak terveztem, nem minden ponton egyezik a történtekkel. Shounen Ai, nem betázta senki, elnézést kérek a hibákért... Jó olvasást!

Melting, első fejezet. Ryan POV

Nem tudom, hány nap mentem el, hogy láthassam, hány óráig álltam a kapuja mellett, hogy beszélgethessek Vele, hány perce gondolok már Rá, miközben most végigmegyek a kihalt utcákon, hazafelé…

Nem tűnt különösebben boldognak, sosem. Nem tudtam az okát. De sokat rágódtam, és rájöttem, hogy így érzi jól magát. Szerinte nem tudta kimutatni az érzelmeit, szerintem csak nem akarta. Pedig én voltam az, aki elfojtott mindent, rengeteg évig, csendesen őrlődve. De hát ilyen az ember. Fél az igazságtól, pedig néha jobb megtudni és túllépni, mint bizonytalanságban, egyedül szenvedni. Ennyit megtanultam. Részben ezért jöttem vissza… Emlékszem, a mólón álltam, és a nagy, vörös világítótornyot bámultam. Vártam rá, hogy ő is megérkezzen. Csendesen hullámzott a tenger, és hatalmas hópelyhek szállingóztak az égből lustán, mint patyolatfehér pihetollak. Már akkor is azon gondolkodtam, hogy mondjam el, mennyire szeretem. És akkor odalépett hozzám. Azt hittem, nem fog felismerni annyi év után, eléggé megváltoztam… És attól is féltem, hogy elfelejtett. Ez volt a legrosszabb. De amikor a szemeibe néztem, láttam a felismerés apró szikráját megvillanni benne, s tudtam hogy nem volt igazam. Emlékezett rám. Arra gondoltam, hogy most vagy soha… Elmondok mindent. Aztán megszólított. A nevemen szólított, elmosolyodott, majd vállon veregetett és megkérdezte, mi újság. Együtt jártunk középiskolába, mióta elváltunk, annyi minden történt… Elkezdtem neki mesélni, ő pedig hallgatta figyelmesen, néha hümmögött vagy mondott egy-két szót. Észre se vettem, hogy közben elindultunk, és lassan sétálunk vissza a mólóról. Én csak beszéltem, ő pedig figyelt. Hosszú idő volt, míg a végére értem, de akkor már elszorult a torkom, és elment a bátorságom. Ez van, ha az ember halogatja a dolgokat… A végén még elmondtam neki, hogy „Hiányoztál”. Azt felelte nekem, „Te is”. Két szó… Mégis… Olyan jól esett. Hirtelen megfeledkeztem róla, hogy nincs rajtam kabát, hogy fázom, hogy a pulcsimra telepedett hópelyhek olvadnak és kezdik eláztatni a ruhámat. Szép emlék, leírhatatlan érzés.