Forró szél söpört át a tájon, vadul rázva a nyárfák leveleit, mintha csak le akarná szakítani őket az ágról, hogy játszadozzon velük még utoljára, s messzire vihesse őket a levegőben. Alkonyodott, vanília felhők úsztak vattacukorként a narancsárnyalatos égbolton. Az ablakban ültem, kezemben parázsló cigarettacsikk. A nap vöröslő korongja már alig látszott a hegy mögött. Szerettem volna, ha Ő is mellőlem nézi végig, de nem kérhettem ilyet… Éreztem a hátamon tekintetét, szinte égetett. Lassan kifújtam a füstöt és elnyomtam a csikket. Hátrapillantottam rá, ő pedig jeges pillantásokkal méregetett.
- Miért van az, hogy amikor ketten vagyunk, kedves vagy, de máskor gyűlölettel nézel rám? – kérdezte. Úgy éreztem, mintha a szívembe döfött kés mélyebbre szaladt volna, éreztem a torkomon a félelem nyirkos markának szorítását. Nem mondhatom el neki… Ez nem természetes, és nem akarom hogy még rosszabb legyek a szemében. Nem ismerem túl jól még, de azt hiszem, nem fogadná el az érzéseimet.
- Nem tudom. Ne kérdezz ilyet… – intéztem el egy legyintéssel. Nem akartam neki rendes választ adni. Még nem.
- Válaszolj! – lépett mellém, és megfogta a karomat. Lekászálódtam az ablakból, a szemeibe néztem. - Sosem felelsz, ha kérdezlek. Dühít. – folytatta.
- Miért kéne felelnem neked? – húztam el a számat.
- Mert én vagyok Rómeó. És Júlia köteles követni – vetette oda félvállról. Halványan elmosolyodtam magamban. Még mindig ugyanazt a játékot játsszuk, mint az első nap, mikor találkoztunk. Nem emlékszem már rá, mit mondott vagy tett, de Rómeónak szólítottam. Valahogy kicsúszott a számon… Visszavágott, hogy én vagyok Júlia… ez olyan nevetségesnek tűnt… De nem gondoltam volna, hogy neki tetszik. Úgy tűnik, ránk ragadt ez a két név.
- Rómeó szereti Júliát. – makacskodtam gúnyos hangnemben. Szerettem bosszantani őt, mert akkor foglalkozott velem. És bár nem mindig volt erre szükség, szokásommá vált, ahogyan neki is…
- Ki mondta, hogy nem szeretlek? Júlia is szereti Rómeót. Képes volt meghalni érte… – mondta elharapva a mondat végét. Nagyot dobbant a szívem, és fellobbant bennem a remény, hogy talán ő is olyan, mint én.
- Sosem mondtad. – kezdtem el védekezni, bár ez inkább gyanúsításnak hangzott. Csalódott voltam, minden porcikámban éreztem az a furcsa remegést. Szívem legmélyén azt kívántam, bárcsak itt és most szerelmet vallana nekem. De hiszen… most csak játszunk, nem?
Lassan magához vont, mélyen a szemeimbe nézett. Én csak figyeltem azt az éjfekete, csillogó szempárt, de az ő arca semmit nem árult el. Ugyanolyan rideg volt, mint máskor.
- Mit érzel irántam? – kérdezte. Éreztem, hogy kezd eldurvulni a játék. Egy pillanatig haboztam, de nem akartam újból feldühíteni azzal, hogy kikerülöm a kérdést. A szívem a torkomban dobogott, összeszorult a gyomrom.
- Szeretlek… - suttogtam elfúló hangon, s elfordítottam a fejem. Nem láthattam az arcát… Nem is akartam… féltem a reakciójától.
Pár pillanatig teljes csend volt a szobában. Tapintani lehetett volna a feszültséget. Aztán mozdult, nagyon lassan, de mégis úgy éreztem, hogy hirtelen történik minden. Magához húzott, majd hosszú, szenvedélyes csókban merültünk el. Mikor elhajolt tőlem, láttam rajta, hogy nem bír a szemembe nézni.
- Szeretlek… - suttogta halvány pírral az arcán.
Szorosan átöleltem, soha többé nem akartam elengedni… Egész testem remegett, csak őrá vágytam, a csókjára, az érintésére. Karjaiba simulva hunytam le a szemeim.
Odakint eltűntek a nap utolsó sugarai is, a tücskök ciripelése lágyan olvadt bele a szél halk susogásába. S mi csak álltunk a homályban… egyikünk sem figyelt már sem a tájra, sem a szél játékára…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése