Melting chapter one

Nos hogy ne hagyjam előszó nélkül a blogot, írok egy kicsit, hogy miről is van szó. A "Melting"-et arra szánom, hogy közzé tegyem a fanfictionjeimet és egyéb agyszüleményeimet (vers, dalszöveg, pársorosak). Mindenki saját felelősségre olvassa, nem mondok semmit biztosra, lehet hogy lesz egy pár felnőtt tartalmú ficc, de még nem vagyok benne biztos, ahogy összejön. A blog a legelső fanfictionömről kapta a nevét.


A Melting több drabble-ből áll, szerepjáték ihlette. Bármilyen egyezés a valósággal csak a véletlen műve.  Mindezek mellett köszönöm Sakunak és Zarának, hogy ihletet adtak. Nem kifejezetten szomorú hangvételűre terveztem, de így jött össze. Ryan/Gerald párosítás, Ryan POV-nak terveztem, nem minden ponton egyezik a történtekkel. Shounen Ai, nem betázta senki, elnézést kérek a hibákért... Jó olvasást!

Melting, első fejezet. Ryan POV

Nem tudom, hány nap mentem el, hogy láthassam, hány óráig álltam a kapuja mellett, hogy beszélgethessek Vele, hány perce gondolok már Rá, miközben most végigmegyek a kihalt utcákon, hazafelé…

Nem tűnt különösebben boldognak, sosem. Nem tudtam az okát. De sokat rágódtam, és rájöttem, hogy így érzi jól magát. Szerinte nem tudta kimutatni az érzelmeit, szerintem csak nem akarta. Pedig én voltam az, aki elfojtott mindent, rengeteg évig, csendesen őrlődve. De hát ilyen az ember. Fél az igazságtól, pedig néha jobb megtudni és túllépni, mint bizonytalanságban, egyedül szenvedni. Ennyit megtanultam. Részben ezért jöttem vissza… Emlékszem, a mólón álltam, és a nagy, vörös világítótornyot bámultam. Vártam rá, hogy ő is megérkezzen. Csendesen hullámzott a tenger, és hatalmas hópelyhek szállingóztak az égből lustán, mint patyolatfehér pihetollak. Már akkor is azon gondolkodtam, hogy mondjam el, mennyire szeretem. És akkor odalépett hozzám. Azt hittem, nem fog felismerni annyi év után, eléggé megváltoztam… És attól is féltem, hogy elfelejtett. Ez volt a legrosszabb. De amikor a szemeibe néztem, láttam a felismerés apró szikráját megvillanni benne, s tudtam hogy nem volt igazam. Emlékezett rám. Arra gondoltam, hogy most vagy soha… Elmondok mindent. Aztán megszólított. A nevemen szólított, elmosolyodott, majd vállon veregetett és megkérdezte, mi újság. Együtt jártunk középiskolába, mióta elváltunk, annyi minden történt… Elkezdtem neki mesélni, ő pedig hallgatta figyelmesen, néha hümmögött vagy mondott egy-két szót. Észre se vettem, hogy közben elindultunk, és lassan sétálunk vissza a mólóról. Én csak beszéltem, ő pedig figyelt. Hosszú idő volt, míg a végére értem, de akkor már elszorult a torkom, és elment a bátorságom. Ez van, ha az ember halogatja a dolgokat… A végén még elmondtam neki, hogy „Hiányoztál”. Azt felelte nekem, „Te is”. Két szó… Mégis… Olyan jól esett. Hirtelen megfeledkeztem róla, hogy nincs rajtam kabát, hogy fázom, hogy a pulcsimra telepedett hópelyhek olvadnak és kezdik eláztatni a ruhámat. Szép emlék, leírhatatlan érzés.